Gnózis

Mi a Gnózis?

A Gnózis tudást, valódi belső ismeretet jelent. Gnózis a legmagasabb tudás, Isten ismerete, magának az isteni tervnek az ismerete. Végső soron az emberben megszülető, de Istentől származó eleven ismeret, melyben azok részesülnek, akik lélek-újjászületés révén belépnek Isten fényszületésébe, a pimandrikus tudatállapotba.

A Gnózis Isten lélegzete. Megnyilvánulás előtti állapotában a mindenség szellemi terve, minden dolog forrása, a Logosz. Megnyilvánulva a Gnózis szellemi erő, szeretet, világosság és egyetemes bölcsesség képében jelenik meg. A Gnózis megnyilvánulásának legmagasabb szintje az Egyetemes Szerzet sugártere, az aktuális Szellemi Iskola erőtere, melyben Krisztus testté lesz.

Vissza a főoldalra

George Mead „Gnózis visszhangjai” című művében arról vall, hogy sokat foglalkozott a magasztos gondolatok és az érzés tisztaságának világával, mely világ a testvériség odaadásából és gondolkodásából keletkezett, s a régi kor számos teozófus szerzetének egyike volt. Valamennyien egy hangon és belső meggyőződéssel vallották, hogy létezik egy tökéletes és kimeríthetetlen Gnózis. Ezen tagok Egyiptomban éltek, s a háromszor nagy Hermész tanítványainak nevezték magukat. Hitüket a lelkület vallásának hívták. Időben ez a kereszténység keletkezése előtt, alatt és a kereszténység korai századaira tehető. George Mead összegyűjtötte és lefordította mindazt, ami írásaikból fennmaradt, így válhattak az elragadtatással „tízezerszer legnagyobb”-nak nevezett Hermész Gnózisának visszhangjai évszázadok múltán hallhatóvá a ma embere számára.

Ezen Gnózis alapja Isten mindenség-szeretete, s az ember és a természet igaz filozófiáján és tudományán alapul. Ez tehát a „lelkület vallása”, a bölcsesség és a tisztelet gazdagsága. Ez a vallás kezdetben a gondolkodóképesség helyes aktivitásán és passzivitásán alapult, igaz odaadást, tiszteletet feltételezett. Végcélja az igaz lét Gnózisa, a jó ösvényének Gnózisa, az út, mely az embert Istenhez vezeti.

Mead úgy véli, hogy az ezen az úton járók valamennyi tana csak eszköz ahhoz, hogy az embert elvezesse ehhez a tudáshoz, a Gnózishoz. Köntöshöz hasonlít, mely magába rejti az igazság valóságát és fenségét. Függetlenül attól, hogy ez mennyire áll harcban a megtévesztésekkel, melyeket a kétkedő ész, az előítélet, és az álspiritualitás varázsol köré.”

A szerző kifejti művében, hogy a látszatspiritualitás és a kétség oka abban keresendő, hogy az ember elfelejtette a két természet tényét, és létének vezetését átengedi a halandó alaknak.

Ezt a kettősséget az ember kis lelkülete, a sors futása teremti. A magasabb lelkület tudja, hogy a benső és a külső kettő az egyben, kölcsönösen kiegészítve egymást, és hogy az egyik a másikban valamint egyidejűleg a másikon kívül van. A lelkület vallásában nem létezik a szív és a fej ellentéte. Nincs kizárólagosan értelmi vagy érzelmi istentisztelet. Az odaadás és a Gnózis ösvénye elválaszthatatlan egységet képez: a lélek és a szellem, az élet és a fény, igaz, szent menyegzőjét, az istenanyának és az istenatyának az isteni emberben történő kimondhatatlan egybekelését tartalmazza. Ő a Logosz, a misztériumok egyszülött misztériuma.

Mead gondolatokat közöl Hermész tanairól, melyekkel jómaga is mélyen foglalkozott. Úgy vallja, hogy az ember teste templomnak, az isteni szentélynek, Isten általunk elképzelhető legcsodálatosabb házának tekintendő, mely sokkal szebb a kézzel emelt templomok legszebbjénél. Mert ez az egyetemes templom, a nagy képmás mintájára készült, melyben Isten fia, az ember tartózkodik, s benne minden egyes atom, atomcsoport és végtag, minden egyes ízület és szerv az isteni terv szerint van összeillesztve. A test Ég és Föld, hímnemű és nőnemű összefüggésének a képe. Azonban testünk elveszítette ragyogását és csak a halál dolgainak él, és az élet dolgai számára halott. A lelkület Gnózisa éppen azt tanítja nekünk, hogy legyünk befogadóak, hagyjuk újra áradni az életet testi természetünk halott csatornáin keresztül. Ha őszintén akarjuk, akkor újra megszületik igazi önvalónk. Akkor beszélhetünk a test-lélek-szellem tökéletes háromszögéről, melyben a tökéletes ember három ékköve sugárzik.

A Gnózis független helytől, időtől, s a Gnózisban újjászületve az ember átkel az „igaz ember és Krisztus” állapotába, vagy ahogyan Hermész mondaná: „démon és Isten állapotába”.  Hermész korát ötszáz évvel megelőző időkben ezt még úgy fejezték ki, hogy „Boddhiszatva és Buddha” állapotába.

Mead úgy véli, hogy a gnosztikus gondolati eszmekincs esszenciája az a hit, hogy az ember képes átlépni a dualitás határait, és tudatos isteni lénnyé válni. Ehhez fel kell oldania az időbeliség problémáját, felül kell kerekednie jelenlegi korlátozottságunkon. Aki részesülni akar a gnosztikus gondolatvilágban, annak nem a mai tudományban, filozófiában vagy vallásban szerzett ismereteit kell bővítenie. Az eleven tapasztalat a kiemelendő.

Az odaadás Isten – Gnózis

Lactantius Hermészt idézve úgy fogalmaz, hogy az igazi átadás, odaadás nem más, mint „Isten Gnózisa”. Ez az odaadás vezet el a „teljes és tökéletes kontempláció”-hoz és magában foglalja „ama dolgok megismerését, melyek vannak, valamint fajtájuk átgondolását, és Isten ismeretét”. Más szavakkal megfogalmazva: „Tanítva lenni a mindenség esszenciájában, és a magasztos látomásban”.

Hogy mit jelent a magasztos látomás? Nem a felhők feletti területekre történő elragadtatást, hanem az egyedül jó, s szükségszerűen fennálló lény észlelését mindenekben. Az ide vezető útnak a mestere a Jó Gnózisát tanítja tanítványainak, ami Isten Gnózisa, s ezt csak akkor fogjuk megtapasztalni, amikor már nem tudjuk kifejezni. Merthogy a Jó Gnózisa szent csend és minden érzékszerv megnyugvása, a mindenség ismeretének elérése, a mindent átfogó intelligencia. Mert aki őt észleli, az mást nem képes sem észlelni, sem szemlélni, sem hallani… És lelkülete körül ragyogva a Gnózis átsugározza egész lelkét, sugárzása által feloldja az egész testet és tökéletesen igaz lélekké változtatja. Egy emberi lélek, aki elmélyed a Jó szépségében, Istenhez válhat hasonlatossá, még ha emberi testben időzik is. Ez egy ember „istenné válása” vagy „apoteózisa” Istenhez válik hasonlatossá, amennyiben önmaga istenné lesz. A Jó szépsége a kozmikus rend. A mérlegelés módja pedig az önmegvalósításé, mely révén a lélek kapcsolatba kerül a kozmikus lélekkel.

 George Mead a Gnózis tanítványait arra figyelmeztet, hogy ne hagyják, hogy elragadja őket a kietlen folyam, hanem használják az áramlatot, mely a parthoz visz. Tartsanak a biztos kikötő felé és ott vessenek horgonyt. „Keressetek aztán valakit, aki kézen fogva vezet benneteket, a Gnózis kapuihoz.” Itt világos fény vár rájuk, mely feloszlatja a sötétséget, s egyetlen lelken sem borong a köd, hanem leplezetlenül észlelik szívük szemeivel őt, aki azt akarja, hogy lássák. Fül nem hallhatja, szem nem láthatja, nyelv nem szólhat róla, csakis a szív és a lelkület.

George Mead „A Gnózis visszhangjai” című művének első részét azzal a hittel zárja, hogy „van néhány ember, aki olvassa ezeket az eredeti iratokat, és ezáltal bensőleg gazdagodik”.

 

Vissza a főoldalra